A börtön ablaka

Csütörtök óta formálgatom magamban ezt a bejegyzést, de nem jutottam semmire. Belevágok, bár egyelőre nincs elképzelésem arról, hogyan is kellene beszámolnom a tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében töltött napról. 

Lehetőséget a bejutásra a Zárt ajtók - nyitott lelkek konferencia adott. Amikor megkaptam a meghívót, egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, hogy elmenjek-e. Nagyon szeretek bepillantani olyan helyekre, ahova egyébként nem szabad, de látni akartam azért is, mert beszéltem a tanév során olyan fiatallal, aki sajnos rálépett arra az útra, aminek az egyik lehetséges végállomása Tököl. Ahhoz, hogy hitelesen beszélhessek róla, meg kell tapasztalnom az ottani körülményeket. Szóval izgatottan vártam az indulást, meséltem mindenkinek, hogy képzeljétek, megyek a börtönbe, és meglepődtem, hogy többen mondták, hogy milyen bátor vagyok, és kérdezték, nem félek-e. Hát, ezen el kellett gondolkodnom. Lenne mitől félnem? Persze, mondták, ott gyilkosok, rablók, rossz emberek vannak. Nem, mondtam, ott emberek vannak, fiatalok, akikről nem tudunk (tudok) semmit. Azt gondolom, hogy el sem tudom képzelni, hogy milyen életbe születtek bele, min mentek keresztül. Ne értsetek félre, nem mentem fel őket, hiszem, hogy mindenki felelős a saját döntéseiért, csupán arra gondolok, hogy nem tudhatom, én milyen döntéseket hoztam volna hasonló körülmények között. És szerencsére soha nem is kell megtudnom.

A tököli HÉV-megállóban várt minket a börtön busza, és vitt el a kapuig. Bejutni nem egyszerű, igazolvány leadása, fémdetektor, szonda, belépőkártya. Csak akkor lehet indulni, ha az őrök azt mondják. Sorban mentünk szinte, mint a rabok, őr elől, őr hátul. A teremben, ahol vártak, kicsit már barátságosabb volt a légkör: kávé, tea, pogácsa, ajándék. Egyetlen jele volt annak, hogy ez nem egy szokványos konferencia: egyik mosdót sem lehetett kulcsra zárni, kulcs sem volt benne, zár is alig. A regisztráció után kezdődtek a plenáris előadások (részletes program a fentebb belinkelt honlapon!) 

Pár szó a fogvatartotti műsorról: az iskola épülete előtt vártak minket a zenészek, az előadások után ez volt a következő helyszín. Ismét sorban mentünk, én viszonylag elől, így már messziről láttam őket. Ez volt az első találkozásunk a rabokkal. A ruháktól eltekintve olyan volt, mint egy roma zenekar, jól esett hallgatni. Néztem őket, főleg az énekes fiút, kerestem a jeleket, próbáltam felmérni, kell-e félnem tőle. Olyan nagy átéléssel énekelt, hogy egész megszépült, kicsit sem volt félelmetes. Nagyon nagy tapsot kaptak, zavarba is jöttek. Utána csoportokra osztottak minket, minden csoport kapott két felügyelőt, ők vezettek tovább, kedvesek voltak, mondták, hogy kérdezzünk nyugodtan. Kérdeztünk is. Néhány információ a mi felügyelőnktől: Tökölön jelenleg több a felnőtt, mint a fiatal (60-40 % az arány), itt vannak a HIV+ rabok is, függetlenül kortól, nemtől, ítélettől. A fiataloknak ugyanúgy tanulniuk kell 18 éves korukig, mint kint, átlagban 4-5 osztállyal rendelkeznek, szóval az a cél, hogy a 8 osztály meglegyen. Dolgoznak is a szomszédos papírgyárban. Különböző rezsimekben vannak a rabok elhelyezve. Alaprezsim, szigorított és enyhített. Enyhítettbe kerülhet az, aki betartja a szabályokat, jó a magaviselete, és az ítélete is lehetővé teszi. Ők többet telefonálhatnak, gyakrabban kaphatnak csomagot, és hosszabban fogadhatnak látogatót. Saját ágyneműben alhatnak. Napközben átmehetnek egymás zárkájába, díszíthetik a sajátjukat, lehet tévéjük is. Az alapban vannak az újonnan érkezők, akiket még nem ismernek az őrök, és azok, akik valamilyen szabályszegést követtek el az enyhítettben. A szigorítottban levők többször megszegték a szabályokat, bántották a cellatársakat, vagy az ítélet szerint csak ott lehetnek. A minimumot kapják. Zárt cella, nincs tévé, kevesebb kontaktus a külvilággal. Mindhárom rezsim egy-egy zárkájába bementünk. A bemenetel úgy zajlik, hogy az őr kivágja az ajtót, erre a rabok sorba rendeződnek, vigyázzba vágják magukat. A látogatók is beóvakodnak. Nem túlzok, ha azt mondom, egyik cellában sem volt kedvem sem leülni, sem bármihez hozzáérni. Olyan, mintha 100 éve nem újították volna fel. Az ágyat be kell vetni, a kicsi fém szekrények ajtaja nyitva. Mind köszöntek, próbáltak jó arcot vágni. Kérdezhettünk tőlük. Volt, aki megkérdezte, miért vannak itt (csak rablás volt a válasz), meddig maradnak, vannak-e céljaik, ha kimennek. Szinte minden megszólított fiatalkorúnak van már gyereke, a legtöbben nem tudták megmondani, hogy mikor szabadulnak, mert van még folyamatban ügyük. Megbánták, igen, tényleg megbánták, hogy olyasmit csináltak odakint. 

Van még egy külön részleg, az ún. pszicho-szociális zárka. Oda azok a rabok kerülnek, akik az őrök szerint nagy valószínűséggel áldozattá válnának az többi cellában. Próbálják megelőzni a bajt. 

Nagyon érdekes volt, nem igazán lehet elképzelni, hogy hogy élnek ott a rabok. És igen, tényleg félelmetes. Egy teljesen más világ, más szabályokkal. A legijesztőbb számomra az, hogy ma Magyarországon nem létezik az utógondozás. Kiszabadulnak, kilépnek a kapun, és elengedik a kezüket. Nincs fokozatos visszavezetés, nincs integráció. Nem rendelkeznek azokkal a kompetenciákkal, amelyek a külvilágban szükségesek, elvártak, így nagy százalékuk kerül vissza a rácsok mögé. 

Szeretném, ha legalább egyszer arról szólnának a hírek, hogy a politikai pártok azon vitatkoznak, hogy hogy segítsék elő a fiatalkorú elítéltek társadalomba való visszafogadását.

Beszámoló

2012 május 14-én tartottuk meg azt a foglalkozást, amelyet elsősorban osztályfőnökök részére szerveztünk, de a résztvevők között volt több gyermek-és ifjúságvédő is. A cél az volt, hogy olyan játékokat próbálhassanak ki a saját bőrükön, amelyeket az osztályfőnöki munkájukban tudnak majd hasznosítani. A foglalkozást Linkai Virág drámajáték-vezető, magyartanár és fejlesztőpedagógus vezette, aki már 9 éve maga is osztályfőnök.

A munkám során gyakran tapasztaltam, milyen nehéz helyzetben vannak az osztályfőnökök, akik tulajdonképpen képzés és bevált eszközök nélkül végzik ezt a munkát. Honnan is kellene érteniük hozzá? Az egyetemen nem tanítják, az iskolákban pedig nincs arra sem idő, sem energia, hogy mindenkit felkészítsenek a rá váró feladatra. Nem lehet csodálkozni, hogy sokaknak az, hogy osztályfőnökök, csupán némi plusz adminisztrációt jelent, pedig nagy feladat, nagy felelősség, és végtelen lehetőség rejlik benne.

Felmerülhet az is kérdésként, hogy kell-e, hogy egy osztály egyben közösség is legyen? Nem kell, de ha azzá válhat, miért ne használnánk ki a közösségben rejlő pedagógiai lehetőségeket? Egy 30 fő körüli csoport mindenképp strukturálódik valahogy, de ez a folyamat tudatosan befolyásolható, oktatási-nevelési célok szolgálatába állítható. Az osztályközösség nem jelent baráti társaságot, csupán annyit jelent, hogy tagjai ismerik, elfogadják, és tisztelik a másikat, megbíznak egymásban. Tudják, hogy kinek milyen értékei vannak, kit mikor lehet megszólítani, kire mikor lehet számítani. Ideális esetben így néz ki egy jól működő közösség. Akkor lehet ilyen, ha a vezető sok időt és energiát tesz bele, ha elkötelezi magát az osztály mellett. Ebben próbáltunk, próbálunk segítséget nyújtani.

A foglalkozáson résztvevők többnyire nem ismerték egymást, különböző iskolákból érkeztek, és mint a bemutatkozásnál kiderült, különböző elvárásokkal is. Volt, aki a következő tanévtől kap először osztályt, volt, aki már évek óta csinálja, de szeretne fejlődni, szeretne tanulni a többiek tapasztalataiból, és olyan is volt, aki játszani jött. A játékok előtt Linkai Virág drámajáték-vezető mindig elmondta, hogy mikor érdemes kipróbálni, milyen változatai léteznek még, mit fejleszt, mire kell vigyázni. A játékok után pedig meghallgattuk egymás visszajelzéseit, élményeit, ami nagyon fontos része az ilyen jellegű foglalkozásoknak, akár felnőttek, akár diákok vesznek részt rajta.

A nehézségek megbeszélésére is volt lehetőség. Volt, aki elmondta, hogy szívesen kipróbálná az osztályával, de 36-an vannak, és nem tudja, meg lehet-e úgy szervezni, hogy senki ne maradjon ki, és az óra se essen szét. Volt, aki attól tartott, hogy nem veszik komolyan, elbohóckodják a diákjai. Bízom benne, hogy segített nekik az, hogy közösen gondolkodtunk a kérdéseken, közösen kerestük a megoldást. Felmerült az igény a folytatásra, így megbeszéltük, hogy augusztus végén, a tanév kezdete előtt ismét tartunk egy hasonló alkalmat.

Egy konferencia margójára

Május 8-án rendezték meg a záró konferenciáját egy olyan programnak, amelyet a BRFK Bűnmegelőzési Osztálya és a XIII. kerületi Cigány kisebbségi önkormányzat valósított meg. A projekt az „Együtt a közös jövő útján” címet kapta.  
Ebben a bejegyzésben most nem fogom részletezni, hogy mi mindent valósítottak meg a programon belül, azt gondolom, az érdeklődők megtalálják az erről szóló híradásokat. Amiről most írni fogok, nem kapcsolódik szervesen ide, mégis a konferencia lett a bejegyzés apropója. 

Egy ideje töröm a fejem azon, hogy egy látszólag érzékeny témát hogy vigyek be a gimnáziumok falai közé. Ez a téma egyrészt a prostitúció, másrészt az ezzel szorosan összefüggő emberkereskedelem. 

A tegnapi konferencia egyik előadója Betlen Anna volt, aki a MONA Alapítvány munkatársa, és aki beszámolt egy 6 évvel ezelőtti kutatás eredményéről. Ezt az anyagot már ismertem, átolvastam (mint említettem, foglalkoztat egy ideje a téma...), mégis megerősítő volt személyesen hallgatni az előadását. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a prostitúció témakörével csak azok foglalkozzanak, akiket ez valamilyen szempontból érint, akik elhivatottak, tulajdonképpen nekünk nincs közünk hozzá. Az egyik legelgondolkodtatóbb eredménye a kutatásnak számomra ez volt: 

"Politikus, államigazgatási és rendőri vezető interjúalanyaink kettős mércével mértek: 

a prostituált (nő) anyagi okból/anyagi kényszerből, erkölcsi hiányosságok, rossz példák miatt VÁLASZTJA a prostitúciót, a kliens (férfi) betegség, kapcsolatképtelenség, leküzdhetetlen extrém testi késztetések, magány miatt KÉNYSZERÜL rá a prostitúció igénybevételére."

(http://www.mona-hungary.hu/kepek/upload/2010-11/Jog_jogv%C3%A9delem_ell%C3%A1t%C3%A1s_Hun.pdf)

És igen, ezen múlik minden, ezen a kettős mércén. Az interjúalanyok vezető beosztású államférfiak, rendőrök, minisztériumi dolgozók voltak, akik elsősorban nem a saját véleményüket, hanem a közvélekedést fogalmazták meg. Én magam is így gondoltam, amíg el nem kezdtem kicsit mélyebben, empatikusabban tűnődni a dolgon. Ebben segített például a MONA is. Az ő felfogásuk szerint:

"A prostitúció és az emberkereskedelem a nők és gyermekek kizsákmányolása:

Prostitúció: helyben, emberkereskedelem: változó helyszínen. Mindkét esetben a sérülékeny, valamiért kiszolgáltatott helyzetben lévők kihasználásáról van szó. Az utánpótlás biztosítása egyszerű, de korántsem békés eszközökkel történik: véres erőszakkal, brutalitással. Ennek – mint az áldozatokat teljes megadásra bíró, akár a legkülönfélébb erőszaknak, kínzásnak is alávető betörésnek – külön szerepe van azután a klientúra megszerzésében és megtartásában.

Álláspontunk szerint a prostitúció és emberkereskedelem

o elsősorban hatalomról, s csak másodsorban szexről szól. Fontos eszköz a férfiak (mint egyének és csoportok) fölényben, a nők (mint egyének és csoportok) alárendelt helyzetben tartására,
o hozzájárul a véges számban rendelkezésre álló társadalmi és munkaerőpiaci pozíciókért folyó verseny korlátozásához,
o óriási gazdasági hasznot termel és oszt el., mivel a prostituált, illetve emberkereskedelem áldozata olcsó, szinte ingyenes termelőeszköz, jószág, természeti erőforrás,
o bizonyos szűk csoportok számára könnyű, gyors és sajnos veszélytelen meggazdagodási lehetőség,
o más, sokkal népesebb csoportok számára pedig elmerülés, kilábalási lehetetlenség, a traumatikus kirekesztődés generációkon keresztül történő átadása." (http://www.mona-hungary.hu/kepek/upload/2010-11/Jog_jogv%C3%A9delem_ell%C3%A1t%C3%A1s_Hun.pdf)

Végiggondoltam azt is, hogy az esetkezelések során milyen sok olyan fiatallal beszéltem (fiúval, lánnyal egyaránt), akik nem bíznak abban, hogy sikerül boldogulniuk érettségi után, akiknek az egyetlen vágya az, hogy külföldön dolgozzanak valamit, bármit. És lehetünk olyan naivak, hogy azt gondoljuk, emberkereskedelem áldozata csak a szegény, alul-szocializált (roma) fiatal lehet (és nekik ki segít elkerülni?), de gondoljuk csak végig az alábbi szituációt:

18 éves fiatal lány valamelyik gimnázium tanulója. Átlagos képességű, közepes tanuló, szinte nulla eséllyel arra, hogy államilag finanszírozott helyen tanuljon tovább. Szülőknek van munkája, rendezett családi háttér, bár nincs megtakarításuk. Ismernek olyan fiatalokat, akik külföldön dolgoznak, teljesen rendben van, a fiatal pénzt keres, nyelvet tanul, kész haszon. Ja, és világot is lát. 

Képzelt alanyunk megismerkedik egy nagyon kedves fiúval, akibe nagyon gyorsan nagyon szerelmes lesz. Fiatalember pont egy hónap múlva megy ki külföldre dolgozni, már van biztos helye, akár még vihet is magával valakit, nem szívesen hagyja itthon újdonsült szerelmét. Majd keresnek kint egy családot, akiknél lehet bébiszitter. Szülők azt mondják, rendben van, találkoztak a fiúval, látszik, hogy tényleg szereti a lányukat, biztos vigyázni fog rá. 

Elmennek. Átlépnek a határon, az iratokat természetesen a lovagias fiú kezeli, majd ő vigyáz rájuk, nehogy elvesszenek. Elviszi a lányt egy lakásba, ahol közli, hogy ez az út idáig nagyon sokba került, a lány tartozik neki 1500 euróval, és hát itt a szállás is, azt sem ingyen adják, meg hát enni is kell. Ideje törleszteni. 

Mennyi esélye van a lánynak egy idegen helyen, iratok, telefon nélkül? A szülők várják otthon a hívást, de biztos nem kezdenek el gyanakodni 1-2 nap után, esetleg már 4-5 nap múlva értesítik a rendőrséget, de addigra ez a lány már bárhol lehet. 

És a legszörnyűbb, hogy meg lehetett volna előzni. Beszélni kell arról, hogy ilyen van, sajnos Magyarország az egyik beszállítója a nyugati országoknak (Amszterdamban külön utcájuk van a magyar lányoknak). És többé nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy azt gondoljuk, aki prostituáltként dolgozik, az saját maga döntött így, az ő baja, biztos lett volna más lehetősége. El kell mondani a fiataloknak (a gimnazistáknak is!), hogy mire figyeljenek, mielőtt külföldre mennek. Ismerjék meg a fiú családját, barátait, keressenek valakit, aki szintén abban a városban lakik, és van itthon megbízható háttere, menjen először a család közösen, vagy legalább valaki a családból kísérje el a lányt. Soha, senkinek ne adják oda az útlevelüket. Ésatöbbi. 

Beszélni kell arról is, hogy nemcsak az a prostituált, aki az út szélén áll, és nem mindenki azért áll ott, mert ezt akarja. 

Belátom, hogy a téma érzékeny, de nem lehet elkerülni. Ha jól, empatikusan, ítéletmentesen állunk hozzá, akkor meg fogják hallani a fiatalok. Beszélni kell róla, és ha rajtam múlik, fogunk is.