Egy konferencia margójára

Május 8-án rendezték meg a záró konferenciáját egy olyan programnak, amelyet a BRFK Bűnmegelőzési Osztálya és a XIII. kerületi Cigány kisebbségi önkormányzat valósított meg. A projekt az „Együtt a közös jövő útján” címet kapta.  
Ebben a bejegyzésben most nem fogom részletezni, hogy mi mindent valósítottak meg a programon belül, azt gondolom, az érdeklődők megtalálják az erről szóló híradásokat. Amiről most írni fogok, nem kapcsolódik szervesen ide, mégis a konferencia lett a bejegyzés apropója. 

Egy ideje töröm a fejem azon, hogy egy látszólag érzékeny témát hogy vigyek be a gimnáziumok falai közé. Ez a téma egyrészt a prostitúció, másrészt az ezzel szorosan összefüggő emberkereskedelem. 

A tegnapi konferencia egyik előadója Betlen Anna volt, aki a MONA Alapítvány munkatársa, és aki beszámolt egy 6 évvel ezelőtti kutatás eredményéről. Ezt az anyagot már ismertem, átolvastam (mint említettem, foglalkoztat egy ideje a téma...), mégis megerősítő volt személyesen hallgatni az előadását. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a prostitúció témakörével csak azok foglalkozzanak, akiket ez valamilyen szempontból érint, akik elhivatottak, tulajdonképpen nekünk nincs közünk hozzá. Az egyik legelgondolkodtatóbb eredménye a kutatásnak számomra ez volt: 

"Politikus, államigazgatási és rendőri vezető interjúalanyaink kettős mércével mértek: 

a prostituált (nő) anyagi okból/anyagi kényszerből, erkölcsi hiányosságok, rossz példák miatt VÁLASZTJA a prostitúciót, a kliens (férfi) betegség, kapcsolatképtelenség, leküzdhetetlen extrém testi késztetések, magány miatt KÉNYSZERÜL rá a prostitúció igénybevételére."

(http://www.mona-hungary.hu/kepek/upload/2010-11/Jog_jogv%C3%A9delem_ell%C3%A1t%C3%A1s_Hun.pdf)

És igen, ezen múlik minden, ezen a kettős mércén. Az interjúalanyok vezető beosztású államférfiak, rendőrök, minisztériumi dolgozók voltak, akik elsősorban nem a saját véleményüket, hanem a közvélekedést fogalmazták meg. Én magam is így gondoltam, amíg el nem kezdtem kicsit mélyebben, empatikusabban tűnődni a dolgon. Ebben segített például a MONA is. Az ő felfogásuk szerint:

"A prostitúció és az emberkereskedelem a nők és gyermekek kizsákmányolása:

Prostitúció: helyben, emberkereskedelem: változó helyszínen. Mindkét esetben a sérülékeny, valamiért kiszolgáltatott helyzetben lévők kihasználásáról van szó. Az utánpótlás biztosítása egyszerű, de korántsem békés eszközökkel történik: véres erőszakkal, brutalitással. Ennek – mint az áldozatokat teljes megadásra bíró, akár a legkülönfélébb erőszaknak, kínzásnak is alávető betörésnek – külön szerepe van azután a klientúra megszerzésében és megtartásában.

Álláspontunk szerint a prostitúció és emberkereskedelem

o elsősorban hatalomról, s csak másodsorban szexről szól. Fontos eszköz a férfiak (mint egyének és csoportok) fölényben, a nők (mint egyének és csoportok) alárendelt helyzetben tartására,
o hozzájárul a véges számban rendelkezésre álló társadalmi és munkaerőpiaci pozíciókért folyó verseny korlátozásához,
o óriási gazdasági hasznot termel és oszt el., mivel a prostituált, illetve emberkereskedelem áldozata olcsó, szinte ingyenes termelőeszköz, jószág, természeti erőforrás,
o bizonyos szűk csoportok számára könnyű, gyors és sajnos veszélytelen meggazdagodási lehetőség,
o más, sokkal népesebb csoportok számára pedig elmerülés, kilábalási lehetetlenség, a traumatikus kirekesztődés generációkon keresztül történő átadása." (http://www.mona-hungary.hu/kepek/upload/2010-11/Jog_jogv%C3%A9delem_ell%C3%A1t%C3%A1s_Hun.pdf)

Végiggondoltam azt is, hogy az esetkezelések során milyen sok olyan fiatallal beszéltem (fiúval, lánnyal egyaránt), akik nem bíznak abban, hogy sikerül boldogulniuk érettségi után, akiknek az egyetlen vágya az, hogy külföldön dolgozzanak valamit, bármit. És lehetünk olyan naivak, hogy azt gondoljuk, emberkereskedelem áldozata csak a szegény, alul-szocializált (roma) fiatal lehet (és nekik ki segít elkerülni?), de gondoljuk csak végig az alábbi szituációt:

18 éves fiatal lány valamelyik gimnázium tanulója. Átlagos képességű, közepes tanuló, szinte nulla eséllyel arra, hogy államilag finanszírozott helyen tanuljon tovább. Szülőknek van munkája, rendezett családi háttér, bár nincs megtakarításuk. Ismernek olyan fiatalokat, akik külföldön dolgoznak, teljesen rendben van, a fiatal pénzt keres, nyelvet tanul, kész haszon. Ja, és világot is lát. 

Képzelt alanyunk megismerkedik egy nagyon kedves fiúval, akibe nagyon gyorsan nagyon szerelmes lesz. Fiatalember pont egy hónap múlva megy ki külföldre dolgozni, már van biztos helye, akár még vihet is magával valakit, nem szívesen hagyja itthon újdonsült szerelmét. Majd keresnek kint egy családot, akiknél lehet bébiszitter. Szülők azt mondják, rendben van, találkoztak a fiúval, látszik, hogy tényleg szereti a lányukat, biztos vigyázni fog rá. 

Elmennek. Átlépnek a határon, az iratokat természetesen a lovagias fiú kezeli, majd ő vigyáz rájuk, nehogy elvesszenek. Elviszi a lányt egy lakásba, ahol közli, hogy ez az út idáig nagyon sokba került, a lány tartozik neki 1500 euróval, és hát itt a szállás is, azt sem ingyen adják, meg hát enni is kell. Ideje törleszteni. 

Mennyi esélye van a lánynak egy idegen helyen, iratok, telefon nélkül? A szülők várják otthon a hívást, de biztos nem kezdenek el gyanakodni 1-2 nap után, esetleg már 4-5 nap múlva értesítik a rendőrséget, de addigra ez a lány már bárhol lehet. 

És a legszörnyűbb, hogy meg lehetett volna előzni. Beszélni kell arról, hogy ilyen van, sajnos Magyarország az egyik beszállítója a nyugati országoknak (Amszterdamban külön utcájuk van a magyar lányoknak). És többé nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy azt gondoljuk, aki prostituáltként dolgozik, az saját maga döntött így, az ő baja, biztos lett volna más lehetősége. El kell mondani a fiataloknak (a gimnazistáknak is!), hogy mire figyeljenek, mielőtt külföldre mennek. Ismerjék meg a fiú családját, barátait, keressenek valakit, aki szintén abban a városban lakik, és van itthon megbízható háttere, menjen először a család közösen, vagy legalább valaki a családból kísérje el a lányt. Soha, senkinek ne adják oda az útlevelüket. Ésatöbbi. 

Beszélni kell arról is, hogy nemcsak az a prostituált, aki az út szélén áll, és nem mindenki azért áll ott, mert ezt akarja. 

Belátom, hogy a téma érzékeny, de nem lehet elkerülni. Ha jól, empatikusan, ítéletmentesen állunk hozzá, akkor meg fogják hallani a fiatalok. Beszélni kell róla, és ha rajtam múlik, fogunk is.

Osztályfőnöki óra az internet veszélyeiről

Ismét a tanórákon szerzett tapasztalataimról szeretnék egy rövid összefoglalót adni. Ezt a témát már több ízben tartottam meg, nemcsak diákoknak, hanem a Fővárosi Pedagógiai Napok keretében tanároknak is. 

Az óra alapját egy 2010-ben végzett kutatás adja, aminek a dokumentumai megtalálhatóak a honlapunkon, a Dokumentumok fül alatt. 

A kutatás szerint a magyar fiatalok közel fele gondolja úgy, hogy jobban ért az internethez, mint a szülei. Ehhez a tényhez szoktam kapcsolni egy másik adatot, ami szerint ma átlag 5-6 évesen kezdik meg a gyerekek rendszeresen használni az internetet. Első kérdésem az osztályhoz: kinek van óvodás korú testvére? Viszonylag sok kéz szokott a magasba emelkedni. Kérdés kettő: kinek a feladata megtanítani a kistestvért, hogy mire vigyázzon, mit tegyen, ha játék közben felugrik egy kéretlen ablak? Hát igen, az ő feladatuk. Ők értenek hozzá, a szüleik (és a tanáraik is, mivel ez ugyanaz a korosztály...) még csak az elfogadás, a barátkozás fázisában vannak az internettel kapcsolatban. Ezen szemmel láthatóan el szoktak gondolkodni, és ez az a pont, ahonnan kiindulva meg tudom őket győzni, hogy bár már elég távol vagyok korban tőlük, mégis fogok tudni újat mondani ebben a témában.

Végigvesszük, hogy hogy lehet eldönteni, hogy egy információ hiteles-e, hogy mit jelent: "Ami egyszer nyilvánosságra került, az is marad?", bemutatom az internethotline.hu oldalt, és beszélünk arról is, hogy ki számít függőnek. Általában van az osztályban egy-két tanuló, aki függőnek vallja magát, de a beszélgetés során kiderül, hogy mégsem az. Ilyen kérdések merülnek fel ezzel kapcsolatban: Képzeld el, hogy ülsz otthon a gép előtt, "fészbukozol", amikor felhív a barátnőd, hogy találkozzatok. Elindulsz, vagy inkább maradsz, nehogy lemaradj valamiről a Facebookon? Ha épp játszol, akkor elindulsz, vagy maradsz, hogy teljesítsd a következő szintet? Hagytál már ki egy szülinapi bulit, egy mozit, vagy egy találkozót az internet miatt? Ha valamilyen hiba miatt egy hétig nem működne sehol az internet, mit éreznél, mire gondolnál? Stb...

Ezeken az órákon is, csakúgy, mint a dohányzásról szólóban, tapasztaltam, hogy szívesen beszélnek a függőségről, a tüneteiről, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy hol a határ, és hogy mik a következmények.

A Facebook egy külön fejezet. Pozitív tapasztalat, hogy szinte mindenki végigvette a biztonsági beállításokat, hogy nem osztanak meg fűvel-fával mindent. Mutatok egy trükköt erős jelszó készítésére, és beszélünk arról is, hogy mikor kell beleegyezést kérni képek közzétételére. Viszonylag új dolog a Facebookon belül a Timeline, erről is elmondok egy-két meggondolandó dolgot.

Ha marad idő, akkor végiggondoljuk, hogy szerintük mik a szabályai a tanár-diák ismeretségnek a Facebookon, hogy mi tartozik a privát szférába. Ez egy eddig kimondatlan terület, sok buktatóval. 

Az órát úgy állítottam össze, hogy ne előadás legyen, hanem beszélgetés. El szeretném kerülni, hogy kinyilatkoztatás váljon belőle, hogy már az első mondatnál becsukják a fülüket. Van olyan osztály, ahol ezért nagyon meg kell dogozni, de általában nyitottak az eszmecserére. 

Várom az érdeklődő osztályfőnökök jelentkezését!

dohányzás következményeiről tartott óra

Most, hogy már viszonylag sok osztályban tartottam meg a foglalkozást a dohányzásról, az új törvényről, annak következményeiről, be tudok számolni az ezzel kapcsolatos tapasztalataimról.

Túl sok a dia, ki kell szelektálnom néhányat, mert így nagyon szűkös az idő. Minden osztálynál ugyanott álltunk meg, és ugyanaz volt az első vitaindító mondat: "azért dohányzom, mert nem bírom nélküle". Ennél a pontnál mindig behozok egyéb függőségeket is (internet, csoki, energiaital...), és ez megfogja őket. Kiderült, hogy nem gondolkodnak azon, hogy mit jelent az, ha egy külső dologtól van valaki függésben, és hogy mi ezzel a probléma. Mi történik azzal, aki emiatt veszíti el a társas kapcsolatait, aki emiatt van haragban a családjával. Szívesen beszélnek erről, érdemes lenne csak a függőségről is órát tartani.

A másik kritikus pont egy olyan dia, amit azért tettem bele, hogy bemutassam, a fejlett, gazdag országokban sokkal kevesebben dohányoznak, mint a fejletlenebbekben: 

Ezzel kapcsolatos első kérdés: ott miért szürke? Miután ezt tisztázzuk, jön az, hogy szerintem Kína nem elég fejlett? Ez nem rossz, mert ennél a pontnál próbálkozom annak bemutatásával, hogy mit jelent a szemléletváltás egy ország és annak lakosai részéről. Miért éri meg egy országnak az, ha kevesebb beteg ember van, miért éri meg többet költeni a prevencióra. 

Hiszik is, nem is (mint azt, hogy valahol messze van egy Kanada nevű ország).

Az a pont viszont, aminél a legtöbbet időzünk a következő dia:

"A dohányosok a felelősek minden passzív dohányzás miatt kialakult betegségért is.

A nem dohányzók védelméről szóló törvény 2012. január 1-jétől hatályos."

Két vitaindító mondat. Mindkettő megértése és elfogadása feltételez némi empátiás készséget, ami sokszor hiányzik. A legtöbben (bár ért már nagyon kellemes meglepetés, főleg, amikor egymással vitatkoznak, és próbálják bemutatni a másik nézőpontot) képtelenek valaki más szemével nézni a dolgokat, szerintük aki nem dohányzik, az ne menjen szórakozni, vagy fogadja el, hogy ott füst van.  Kedvenc példám a szegény felszolgáló anyuka, aki maga nem dohányzik, de egy olyan helyen kénytelen dolgozni, hogy eltartsa két gyerekét, és a passzív dohányzás miatt lesz tüdőbeteg. Vállalják a felelősséget a két gyerekért? Válasz: mondjon fel, ne menjen oda dolgozni. 

Ezen a ponton még dolgozni kell, mert bárhonnan vettem eddig a példát arra, hogy a dohányosok joga addig tart, amíg nem sértik a nemdohányzókét, nem fogadják el. A szokásra vonatkozó példákkal viszont nagy sikereket érek el, például azzal, hogy jó pár éve még bárhol lehetett cigizni, buszon, repülőn, munkahelyen, a tanár akár még az osztályban is rágyújthatott... Na, ezt nem tudják elképzelni, mint ahogy az ő gyerekeik sem fogják tudni -remélem-, hogy hogy lehetett úgy szórakozni, hogy kavargott a füst...